fb pixel code
KATEGÓRIA
Ajánló
2019. 12. 07
Driver hibák? AMD vagy Intel? Az RX5700XT feltámadása
2019. 12. 04
Számítógép szerelés durva sérüléssel és életmentő ellátással. Csak erős idegzetűeknek!
2019. 12. 02
Karácsony előtt érkezik az AMD RX 5500?
2019. 12. 02
A Gigabyte hasznos újdonsága - USB 3.2 Gen2x2 bővítőkártya
2019. 11. 29
Miért lassul be az RX5700XT? 440 ezres Ryzen5 3600X konfig egy kis hendikeppel.
2019. 11. 27
Melyik videokártyát éri megvenni manapság? 16 videokártyát mértünk össze!
2019. 11. 25
Radeon RX 5500 - apró NAVI egy GTX 1060 helyett?
2019. 11. 25
1 milliós konfig 870 000-ért!? SIMÁN! 9900K/RTX2080S/Dual Nvme SSD/Maximus XI-Hero/16GB/Vízhűtés/CM
2019. 11. 22
RTX 2080 Ti SUPER – Az NVIDIA mégis megcsinálja?
2019. 11. 21
Milyen Nvidia kártyát vegyek? Nagy GTX/RTX összehasonlító 1650-től 2080Ti-ig. 11 VGA, Ft/Képkocka
2019. 11. 21
Nagy Radeon teszt! - Öt RX kártya és egy i9-9900K
2019. 11. 20
Filléres processzor Ryzen alapokon? - Athlon 3000G
2019. 11. 20
Munkára fel - AMD Radeon Pro W5700 videokártya
2019. 11. 20
Egyensúlyt hoz az erőbe? - Star Wars Jedi: Fallen Order bemutató
2019. 11. 18
Nem játék? Új grafikus architektúra az Inteltől!
2019. 08. 02

Rágógumival a Nácik ellen - Wolfenstein Youngblood játékbemutató

Wolfenstein Youngblood


27 éve, hogy a Wolfenstein 3D elindította a lavinát, ami az FPS műfajt jelentette. Van valami időtálló, és nemesen egyszerű abban, hogy végtelen számú ellenfélen küzdjük át magunkat pusztán lőfegyverünkre és ügyességünkre támaszkodva. Nehéz lenne vitatkozni azzal, hogy míg 1992-ben az egyforma folyosók, és a csekély számú ellenféltípus is bőven elegendő volt a játékosok letaglózásához, ma már ennél valamivel többre van szükség. Az ingerektől hemzsegő, és egymást másoló alkotásoktól túlzsúfolt piacon folyton meg kell újulni, vagy legalábbis úgy kell tenni, mintha. Valami ilyesmi szülte a Youngblood-ot is.

Sima birodalmi metálzenekar vagyunk anya, nemtom mit kell rinyálni.


A MachineGames fejlesztői jóformán mennybe mentek a 2014-es The New Order-nek köszönhetően, hiszen nem csak egy vegytiszta és zsigeri belső nézetű lövöldét tártak elénk, de a játék egy meglepően jól megírt történettel bírt, a kezében két ágyút szorongató főhős pedig valódi személyiséget, és azonosulható karaktert kapott. A végtelen háborútól sújtott, alternatív univerzum történetét tovább gördítő The New Colossus azonban, sajnos visszalépésnek bizonyult. A vérgőzös tömegmészárlás helyett egyre gyakrabban kényszerültünk lopakodásra, a féktelen akciót pedig rendre hosszas átvezetők szakították meg, amik a történet minden értékelhető mélységét elbagatelizálták, ezzel átadva a játékosokat egy olyan élménynek, ami inkább emlékeztetett egy rajongói Tarantino-filmre, mint egy új szintre léptetett Wolfenstein játékra. A megcsappant eladási számokat a kiadó Bethesda is érzékelte, így bevette a buliba a Dishonored játékokért felelős Arkane Studiost, hogy közösen dobjanak össze valamit, amivel pótolják az anyagi hézagot.

Vigyázz Negyedik Birodalom, az amcsi tinilányok már úton vannak. Nem, most komolyan.


A Youngblood tehát nem egy teljes értékű játék, inkább spinoff, ám ez már önmagában sem túl átgondolt lépés. Mégis ki szeretne Duke Nukem, vagy Doom Slayer rágógumit fújó kislányával rohangászni, az ikonikus és közkedvelt félistenek helyett. A koncepció lényege, hogy ezúttal egy kooperatív játékmenetre kihegyezett kalandot kapunk, ahol a háborús legenda, B.J. Blazkowicz ikerlányai felett vehetjük át az irányítást. Természetesen a rendíthetetlenül és végtelenül trendi nyolcvanas években járunk, a korábban végigasszisztált felkelés sikerrel zárult, Amerika szabad. Nem úgy a töketlen Európa, így Jess és Soph gondolnak egyet, és szuperzseni barátnőjük oldalán, a megszállt Párizsba utaznak, nyom nélkül eltűnt apjuk felkutatására. Ezzel a sorozat teljesen más irányba halad, mint ahonnan elindult, hiszen a keserű belső monológokkal olyan emberivé rajzolt gyilkológép a háttérbe szorul, hogy átadja a helyét valami egészen másnak. A megfáradt, mégis rendíthetetlen főhős helyett, ezúttal műmájer lazaságokat köpködő, infantilis tinilányokat kapunk, hogy felvegyük a harcot a rettegett Náci hadigépezet ellen. Ezek a papírvékony figurák ráadásul úgy vetik bele magukat a háborúba, mintha az utolsó tanóra végét jelző csengő hallatán, egyenesen a nyári táborba szaladnának. Az írók mintha csak tudomást sem vennének az első epizódról, sem az elmúlt évtizedek kínos tinifilmjeiről, vagy éppen azokról a játékokról, amiknek élvezeti értékét teljesen gajra vágták, a tenyérbe mászó és totálisan hiteltelen szövegek. B.J. szenvedését figyelni, harmadjára már nyilván baromi elcsépelt lenne, de talán mégsem volt az igazi „Aggyá nekik b*szki! és „Nyírd ki a Náci rohadékokat” és „Király sirály, he!” szintű egysorosokra váltani. A primitív és bugyuta hangvétel tovább gyilkolja azt az atmoszférát, ami végig kísérte a The New Order-t, és amit szépen lassan a The New Colossus is segített leépíteni. Az sem segít sokat, hogy ezekből a dumákból talán három, vagy négy -féle van összesen, és minden alkalommal elsütik, ha egy halott Náci padlót fog.

Elnézést biztos úr, de egy légy van az orrán.


No, de legalább ott a vérgőzös mészárlás, és a lendületes akció. Ott lenne, ám a két főre optimalizált játékmenet nem az egyetlen változtatás, ugyanis a Wolfenstein is megkapta az elkerülhetetlen szerepjátékos rendszert. A mindent utolérő RPG vonalnak, a karakter- és fegyverfejlesztés a pozitívabb oldala, az eltérő szintű ellenfelek pedig a játék lendületét megakasztó, kellően idegesítő negatív pólusa. Amíg velünk azonos szintűekbe botlunk, az akció nagyjából a megszokott pörgős módon zajlik, ám amint jönnek a nálunk jóval táposabb rosszfiúk, mosolyunk lassan lehervad. Előrehaladásunkat az sem segíti, hogy a Náci hadiipar remekeit hajlamos csak úgy mögénk pakolni a játék, arról nem is beszélve, hogy a bejárható területeket többször is meglátogatjuk majd, és természetesen az összes korábban legyőzött ellenfél, teljes létszámban a helyén vár majd, gyanútlanul, teljes amnéziában. A félépítés ezúttal csak félig lineáris, a pályákat nagyobb nyílt, akár arénáknak is nevezhető területekre osztották, melyeken az elsődleges küldetésszál mellett olyan fantáziadós mellékfeladatokat is teljesíthetünk, mint a „robbantsd fel ezt az autót itt, vagy a „nyírd ki ezt a tisztet ott”. Ezek a jól megszokott sablonmissziók, ám teljesítésük mégis ajánlott, ha eredményesen szeretnénk harcba szállni a sok szinttel erősebb ellenfelek ellen. A lopakodós mechanika továbbra is jelen van, ám a pályák felépítése nem sok teret hagy ennek, így előbb-utóbb észrevesznek bennünket, és elszabadul a pokol. Ha már unjuk a golyónyelő ellenfelek miatti állóharcot, sok esetben inkább átszaladunk egyes területeken, mintsem megkockáztassuk, hogy végleg padlót fogjuk. A fejlődésünket némiképp segíti, hogy a küldetések tetszőleges sorrendben teljesíthetők, így ha már tudjuk, hogy hol vár, a minket két másodperc alatt leterítő, sebezhetetlen halálosztag, előbb végigmehetünk a fejlettségünkhöz jobban passzoló szakaszokon, hogy valamivel táposabban már kiegyensúlyozottabb összecsapásokban vehessünk részt. Az instant fejlövés tehát a múlté, ám a késsel és baltával csapkodás, illetve hajigálás valamiért rendkívül hatékony, volt hogy lőszerpazarlás helyett egyszerűen lecsaptam mindenkit akit értem, aztán összegyűjtöttem az elhullott muníciót. A város pontjait egy föld alatti alagútrendszer köti össze, melynek központja a helyi ellenállók bázisa lesz. Ide rendszeresen visszatérünk majd, hogy küldetéseket adjunk le, vegyünk fel, de némi lőszert is magunkhoz vehetünk majd.

Most hogy lezúztam három ház méretű szuperkatonát, két tisztet, egy robotkutyát, és még egy tucat fegyverest, ezt a kis bombát még ide teszem, mert csak.


A játék tehát két fős részvételre épül, így ez bizonyosan nagyszerűen működik. Egészen jól is működne, ha a játékdizájn megalkotásakor valakinek nem támad az az ötlete, hogy a küldetések közben ne legyenek mentési pontok, halál esetén inkább kezdjünk elölről teljes pályákat, hiszen azt szeretik az emberek. Amennyiben szeretnénk elkerülni az akár 15-20 perces szakaszok sokadik megismétlését, oda kell figyelnünk egymásra, és a közös életünkre. Amennyiben egyikünk a földre kerül, társunk talpra húzhatja, de ha nem érünk oda időben, esetleg mindketten elhalálozunk, a maximum három darab begyűjthető, közös életpont elhasználásával kerülhetjük el az idegbajt. Másik játékos nélkül is próbálkozhaunk, ám készüljünk fel rá, hogy a mesterséges intelligencia nem lesz a helyzet magaslatán, teljesen egy személyre optimalizált opció pedig nincs. Míg ellenlábasaink többnyire egész jól elboldogulnak, agresszívek és igyekeznek a hátunkba kerülni, addig gép által vezérelt partnerünk, mintha enyhe szélütéssel küzdene. Az még hagyján, hogy adott esetben képtelen pár méterről megtalálni minket és felszedni, egy bug-nak köszönhetően nem volt ritka, hogy egyszerűen lefagyott, így teljesen magunkra maradtunk. Egy-egy harcot még akár túl is élünk nélküle, hiszen amúgy is inkább a figyelem elterelésére jó, ám többnyire lelöveti magát, ráadásul a Negyedik Birodalom tudós elméi, valamiért mindent, egyfajta tandem szellemiségben alkottak meg, így a fontosabb kapcsolók és karok aktiválásához, illetve egyes kapuk felnyitásához és megtartásához, két ember összehangolt munkája szükséges.

Fő a változatosság.


Hogyan vehetjük fel a harcot a végtelenül özönlő támadók ellen? A fegyverek tulajdonképpen megegyeznek az előző részekből megismert típusokkal, a hagyományos stukkerek és az űrtechnológiás kütyük is visszatérnek, ám kaptak némi optikai tuningot, így passzoljanak az aktuális korszakhoz, ez pedig jó pont. A fejlődési rendszer fegyvereink és képességeink bővítését egyaránt kínálja. Előbbihez a pályán elszórt, és a halottaktól begyűjtött ezüst érméket használhatjuk, ezekből a bőség viszont olyan nagy, hogy az meghazudtolni látszik a Nácik műkincsfosztogató hírét. Még szerencse, hogy ez egy alternatív univerzum. A megszokott tűzsebességet, tárkapacitást, stabilitást és a többit javító extrákat kínáló javítások szükségesek, de nem túl izgalmasak, a leghasznosabb fejlesztés pedig természetesen a játék teljesítésekor kerül feloldásra. A megnyitható képességek mindkét karakter esetén megegyeznek, induláskor viszont választhatunk, hogy lopakodós, vagy inkább támadó stílusban kezdenénk a játékot. Lesz itt korlátozott ideig tartó láthatatlanság, megnövelt állóképesség, a leghasznosabbnak azonban a Boost képességet találtam. Ha lecsökken az életünk vagy pajzsunk, akkor egy formális biztatással mindkettőnkét feltölthetjük, ezzel kritikus pillanatokban nem kell kereszttűzben rohangászni, életcsomagokat kutatva. 
Nehézségi szintből összesen hat van, ráadásul ha ketten játszunk, akkor is egyénre szabhatjuk a kihívást. Ez kissé furán hangzik, de igazából az után, hogy adott esetben egyetlen találattól kifekszünk, végül is miért ne. Ha partnerünknek még új az FPS-ek világa, talán jobb is, ha nem fél, inkább csak öt percenként szaladunk a segítségére, ha pedig mi vagyunk bajban, nagyobb eséllyel jut el hozzánk egy darabban.

Egészséges fiatalság.


Mit kínál tehát a Youngblood a korábbiakhoz képest? A történet leginkább a futottak még kategória, amit egyedül az előzőleg is használt id Tech 6 motor és a dizájnerek töltenek fel némi élettel. Ez persze csak részben igaz, hiszen míg a környezet, az épületek és az utcák egytől egyig részletgazdagok és autentikusnak hatnak, NPC-k, mellékszereplők szinte sehol sem láthatók. Az ellenállás tagjaival pedig majdhogynem csak a katakombák mélyén találkozunk, akik legjobb esetben is ránk sózzák az elvégzendő feladatokat. Nem csoda, hogy az ellenállás képtelen javulást hozni a Párizsiak életébe, hiszen a föld alatt bújkálva nehéz csatákat vívni az ellenséggel. A 2009-es, mérsékelt sikerű Wolfensteinben szintén részt vehettünk a város felszabadításában, és ott legalább folytak az utcai harcok, nem csak a bázison fetrengés. Kicsit az is fura, hogy az utcák és az épületek teljesen kietlenek, mintha a fejlesztőkben fel se merült volna, hogy az épületekben rettegő helyieket, vagy az utcán feszengő, esetleg öntudatosan lázadó civileket szórjanak el. A szürreális posztapokaliptikus hangulatot csak fokozzák, a rádiókból megszólaló propagandaszövegek, amik a Francia nyelv elhagyására és egyéb modern szabadságjogok megtagadására kötelezik a lakosságot. A két hiteltelen és idegesítő főszereplő mellett nem sok babér jut a mellékalakoknak sem, a tudós szerepét betöltő tinilány már önmagában hiteltelen, hiszen nem sok időt szánnak a miértekre, a későbbiekben pedig többnyire csak a szemüvegét igazgatja, de azt jelentőségteljesen. Apropó, a játék elején kapunk két power armor-t, amit ő maga készített, ám ez még úgy is felvet néhány kérdést, hogy a 80-as évekre kis túlzással mindenki ezekben a misztikus eredetű páncélzatokban rohangászik.

Menj ide, robbantsd fel, számold fel, szabadítsd ki, hozd vissza. Mi addig iszunk egy kávét, ugyanis itt a barlangban még azt is termesztünk!


Hogy milyen lett a Yongblood?

Általában a hátuk a leggyengébb pont.


A vizualitás tulajdonképpen semmit nem változott, ami eddig szép volt az most is szép, a környezet hangulatos, az ellenfelek kellően keménynek néznek ki, ám egy idő után nem túl változatos a felhozatal, pláne, hogy nem egy területet kell majd újra-és újra bejárnunk, ahol újdonságot maximum néhány új útvonal, vagy átjáró megnyitása nyújt majd. A közös játék nagyon sok játékot élvezhetővé tesz, ám a játékos ellen dolgozó mentési rendszer, a repetitív és egysíkú játékmenet csak azért nem fullad ki idő előtt, mert a játék nem teljes értékű cím. Ahogy azt az árazás is jelzi. Ha nagyon akarjuk a fő történeti szálat néhány óra alatt teljesíthetjük, ám a kiegyensúlyozottsághoz szükségünk lesz, a mellékküldetések által megvásárolható fejlesztésekre. Kapunk persze eltérő mintázatú fegyverskineket, különféle színezést páncélruháinkra, és talán nem lepődünk meg, hogy ezeket valódi valutáért cserébe is megvásárolhatjuk. Szerencsére fejlődést segítő, vagy valódi előnyt nyújtó extrákat nem vehetünk, ami főleg az alapcsomaggal játszó társunkkal szemben lenne igazságtalan. A játék elég vegyes kritikákat kap, valakinek elegendők az arénaharcok, a dupla ugrással és becsúszva lövöldözéssel, ám sokan elégedetlenek a változásokkal és remélik, hogy a következő epizód olyan irányt képvisel majd, ami a játékot és a játékosokat is egy fokkal komolyabban veszi. Kiemelném, hogy rendkívül pozitív üzleti modellt találtak ki a játékhoz, így minimális felárért cserébe vásárolhatjuk meg a Deluxe Editiont, amihez jár egy bizonyos „Buddy Pass”. Ezzel csatlakozhat hozzánk bármelyik ismerősónk, anélkül hogy neki is meg kéne vásárolnia a játékot. Reméljük ezt a húzást még viszont látjuk a jövőben. Az öreg B.J.-t pedig vissza várjuk.

K.D. - PCX

2019. 08. 02

Nagy Radeon teszt! - Öt RX kártya és egy i9-9900K
A NAVI kártyák bevezetésével az AMD végre bővítette a palettát, így a felső-középkategóriában is kínál jó ár-érték aránnyal rendelkező videokártyákat, főleg úgy, hogy már nem csak a referencia modellek blower hűtésére kell hagyatkozniuk. Az RDNA architektúrára épülő NAVI sorozat felveszi a versenyt az RTX szériával, de a korábbi Polaris modelleket sem érdemes leírni, hiszen az olcsóbb megoldások továbbra is jó ajánlatnak számítanak, ha a kedvezményesebb modellek között válogatnánk. A következő tesztben öt népszerű Radeont eresztettünk egymásnak, így szépen kirajzolódik az árkategóriák, és a generációk közti különbség. MSI RX570 8GB GDDR5 Armor 8G OC Az RX570 két éve került a Piacra, szívében 14nm-es Polaris 20 XL lapkával. Az AMD nem spórol a fedélzeti memóriával, ez ráadásul nem a 4, hanem a 8GB GDDR 5-tel felvértezett modell, 256-bites adatbusszal. Az MSI egy kicsit megemelte az GPU órajelét, így manuális tuning nélkül is gyorsabb egy kicsit az alapváltozatnál. Az alap frekvencia 1168 MHz, a Boost pedig 1268 Mhz, melyet saját felelősségre feljebb is emelhetünk. A kártya meghajtásához egyetlen 8-pines PCI-E csatlakozóra lesz szükség, a TDP maximumát a gyártó 150 wattban határozta meg, és minimum 450 wattos tápegységet javasol. A melegedést kordában tartó masszív hűtőbordán, két TORX FAN ventilátor dolgozik, melyek nagyjából 35°C alatt mozdulatlanok maradnak, afölött viszont rendkívül hatékonynak bizonyulnak. A kártya dimenziói 246 x 130 x 39 mm, kijelzőnket pedig hár
Egyensúlyt hoz az erőbe? - Star Wars Jedi: Fallen Order bemutató
Senki sem gondolta igazán komolyan, hogy 2019 lehet az az év, amikor a Star Wars renoméját egy EA által finanszírozott játék állíthatja vissza, most viszont itt a Fallen Order, ami kísérletet tett arra, hogy újra egyensúlyt teremtsen az erőben. Hogy ez sikerült-e neki, azt érdemes magunknak eldönteni, ugyanis a Respawn alkotása megérdemli az időnket. A George Lucas, Irvin Kershner és John Williams által megrajzolt univerzum persze köszöni, jól van. Bár a Disney stúdió igyekezett tenni arról, hogy a könyökünkön is a messzi messzi galaxis folyjon, ráadásul megpróbáltak újraírni egy olyan világot, amit annak idején birodalmi lézerrel véstek generációk szívébe. A messzi messzi galaxist számos videojáték is gyarapította új történetekkel, ám az elmúlt években főleg üres online lövöldözést kaptunk, tartalom helyett mikrotranzakcióval, melyek bármilyen szépen is festenek, nélkülözik azt, amit ez az univerzum megérdemel. Egy gondosan elkészített, izgalmas, egyszemélyes élményt, amit a széria rajongói, és a játékosok egyaránt élvezhetnek. Talán nem lövök le akkora poént, hogy a Respawn sikerrel vette az akadályt. De végül is mi ez? Annyit már láthattunk az előzetesekből és részleges felvételekből, hogy egy külső nézetes mászkálós kaland lesz, erőhasználattal, fénykarddal, de ahogy az a játékban is elhangzik: „Nem a fénykard az, ami Jedivé tesz”. Ahogy az új filmek minden külsőségük ellenére, jelenetről-jelenetre távolodnak el attól, amit korábban a Star Wars jelentett
Harc WQHD felbontáson - RTX 2060 SUPER vs. RX 5700 számítógép teszt
Aktuális összehasonlításunk alapja egy Ryzen 5 3600 processzor köré épített konfiguráció, melyben egy NVIDIA kártya felel a grafikai teljesítményért. A tesztekben arra voltunk kíváncsiak, hogyan birkózik meg az új AMD NAVI kártyák középső darabja, egy ráncfelvarráson átesett RTX kártyával. A piros oldalt egy Sapphire RX 5700 PULSE 8GB, a zöldeket pedig egy Gigabyte RTX 2060 SUPER OC 8GB GDDR6 képviseli.  Cooler Master MasterBox 5 Pro   A Cooler Master nem kifejezetten szorul bemutatásra, hiszen a gyártó hosszú évek óta kínál minőségi gépházakat, illetve hűtési megoldásokat, de egy ideje már a játékra szánt perifériák is a repertoárhoz tartoznak. A MasterBox 5 Pro igényes választás azok számára, akik nem elégszenek meg a legolcsóbb, belépő kategóriás termékekkel, ugyanakkor nem akarnak vagyonokat költeni egy megbízható ATX házra. A dizájn igazán letisztultnak mondható, a műanyag előlap mögött előre szerelt ventilátorokat látunk, és az RGB szerelmesei is jól járnak, hiszen mind a három, színes LED világítást kapott. A házba egy edzett üveglapon keresztül tekinthetünk be, így ne várjunk kopogós plexi lapot, hátul viszont megpillanthatunk egy negyedik 120mm-es légterelőt is, ezúttal fekete színben, fények nélkül. 2.5” meghajtóból három is befér, de alapból csak kettő rögzíthető, ahogy a vízhűtés radiátora is csak két ponton rögzíthető. Hátul 120, elöl pedig 360mm a maximum, a tető azonban teljesen zárt, így az sajnos nem opció. Videokártyából akár 410mm-ig is
PCX 2006-2019.
Kapcsolat: [email protected]
Az oldal tetejére 0 Kedvenceim 0 Összehasonlítás 0 A kosár üres