fb pixel code
KATEGÓRIA
Ajánló
2019. 10. 14
IT hírek 10.14. - 10. generációs i3, Kaby Lake, extrém NAVI, ingyen Marsutazás
2019. 10. 14
Ádám csövezik. Hogyan készül egy folyadékhűtéses számítógép merev csövekkel?
2019. 10. 11
Középkategóriás, mégis prémium? - Ryzen 7 2700/GTX1660Ti számítógép teszt
2019. 10. 08
Kúpósztó vagy egy átlagos Gamer számítógép? TUF cuccok, Ryzen 7, X470, 970 Pro, 1660Ti
2019. 10. 07
IT hírek 10.07. - Intel biztonság és gyorsabb hálózat, AIO RTX, Játékdömping
2019. 10. 07
Jól szellőző QHD-ra alkalmas konfiguráció 390 000 ft-ért! 2700/RTX2060 S/32GB RAM/NVMe SSD
2019. 10. 07
Számítógép az irodába és játékra 260 ezer Ft-ért. Ryzen5 3400G/GTX1650/16GB RAM/ SSD /HDD/FSP
2019. 10. 03
Ki az igazi G? Négy dudás egy stúdióban
2019. 10. 03
Vegyes házasság - Ryzen 7 2700X/RTX2060 SUPER számítógép
2019. 09. 30
Egy kissé merev, de így szeretjük - 9900K/RTX2080Ti merev csöves vízhűtéssel
2019. 09. 30
IT hírek 09.30. - Lekörözné a Wi-Fit az Amazon, AMD PRO CPU-k, Oculus Quest PC-n, Metro 2033 ingyen
2019. 09. 30
Számítógép, amit nem minden nap látsz. Merev csöves folyadékhűtés, brutális alkatrészek és fényorgia
2019. 09. 28
570 ezres számítógép i7 9700K-val, 2070 Super, 1TB SSD, Z390, 2x16GB Ripjaws, Chieftec, Zalman Z11
2019. 09. 26
Gyilkos páros - i7-9700K/RTX 2070 SUPER számítógép teszt
2019. 09. 25
700 ezres csendes gyilkos - 9900K/2080S számítógép videó teszt
2019. 08. 02

Rágógumival a Nácik ellen - Wolfenstein Youngblood játékbemutató

Wolfenstein Youngblood


27 éve, hogy a Wolfenstein 3D elindította a lavinát, ami az FPS műfajt jelentette. Van valami időtálló, és nemesen egyszerű abban, hogy végtelen számú ellenfélen küzdjük át magunkat pusztán lőfegyverünkre és ügyességünkre támaszkodva. Nehéz lenne vitatkozni azzal, hogy míg 1992-ben az egyforma folyosók, és a csekély számú ellenféltípus is bőven elegendő volt a játékosok letaglózásához, ma már ennél valamivel többre van szükség. Az ingerektől hemzsegő, és egymást másoló alkotásoktól túlzsúfolt piacon folyton meg kell újulni, vagy legalábbis úgy kell tenni, mintha. Valami ilyesmi szülte a Youngblood-ot is.

Sima birodalmi metálzenekar vagyunk anya, nemtom mit kell rinyálni.


A MachineGames fejlesztői jóformán mennybe mentek a 2014-es The New Order-nek köszönhetően, hiszen nem csak egy vegytiszta és zsigeri belső nézetű lövöldét tártak elénk, de a játék egy meglepően jól megírt történettel bírt, a kezében két ágyút szorongató főhős pedig valódi személyiséget, és azonosulható karaktert kapott. A végtelen háborútól sújtott, alternatív univerzum történetét tovább gördítő The New Colossus azonban, sajnos visszalépésnek bizonyult. A vérgőzös tömegmészárlás helyett egyre gyakrabban kényszerültünk lopakodásra, a féktelen akciót pedig rendre hosszas átvezetők szakították meg, amik a történet minden értékelhető mélységét elbagatelizálták, ezzel átadva a játékosokat egy olyan élménynek, ami inkább emlékeztetett egy rajongói Tarantino-filmre, mint egy új szintre léptetett Wolfenstein játékra. A megcsappant eladási számokat a kiadó Bethesda is érzékelte, így bevette a buliba a Dishonored játékokért felelős Arkane Studiost, hogy közösen dobjanak össze valamit, amivel pótolják az anyagi hézagot.

Vigyázz Negyedik Birodalom, az amcsi tinilányok már úton vannak. Nem, most komolyan.


A Youngblood tehát nem egy teljes értékű játék, inkább spinoff, ám ez már önmagában sem túl átgondolt lépés. Mégis ki szeretne Duke Nukem, vagy Doom Slayer rágógumit fújó kislányával rohangászni, az ikonikus és közkedvelt félistenek helyett. A koncepció lényege, hogy ezúttal egy kooperatív játékmenetre kihegyezett kalandot kapunk, ahol a háborús legenda, B.J. Blazkowicz ikerlányai felett vehetjük át az irányítást. Természetesen a rendíthetetlenül és végtelenül trendi nyolcvanas években járunk, a korábban végigasszisztált felkelés sikerrel zárult, Amerika szabad. Nem úgy a töketlen Európa, így Jess és Soph gondolnak egyet, és szuperzseni barátnőjük oldalán, a megszállt Párizsba utaznak, nyom nélkül eltűnt apjuk felkutatására. Ezzel a sorozat teljesen más irányba halad, mint ahonnan elindult, hiszen a keserű belső monológokkal olyan emberivé rajzolt gyilkológép a háttérbe szorul, hogy átadja a helyét valami egészen másnak. A megfáradt, mégis rendíthetetlen főhős helyett, ezúttal műmájer lazaságokat köpködő, infantilis tinilányokat kapunk, hogy felvegyük a harcot a rettegett Náci hadigépezet ellen. Ezek a papírvékony figurák ráadásul úgy vetik bele magukat a háborúba, mintha az utolsó tanóra végét jelző csengő hallatán, egyenesen a nyári táborba szaladnának. Az írók mintha csak tudomást sem vennének az első epizódról, sem az elmúlt évtizedek kínos tinifilmjeiről, vagy éppen azokról a játékokról, amiknek élvezeti értékét teljesen gajra vágták, a tenyérbe mászó és totálisan hiteltelen szövegek. B.J. szenvedését figyelni, harmadjára már nyilván baromi elcsépelt lenne, de talán mégsem volt az igazi „Aggyá nekik b*szki! és „Nyírd ki a Náci rohadékokat” és „Király sirály, he!” szintű egysorosokra váltani. A primitív és bugyuta hangvétel tovább gyilkolja azt az atmoszférát, ami végig kísérte a The New Order-t, és amit szépen lassan a The New Colossus is segített leépíteni. Az sem segít sokat, hogy ezekből a dumákból talán három, vagy négy -féle van összesen, és minden alkalommal elsütik, ha egy halott Náci padlót fog.

Elnézést biztos úr, de egy légy van az orrán.


No, de legalább ott a vérgőzös mészárlás, és a lendületes akció. Ott lenne, ám a két főre optimalizált játékmenet nem az egyetlen változtatás, ugyanis a Wolfenstein is megkapta az elkerülhetetlen szerepjátékos rendszert. A mindent utolérő RPG vonalnak, a karakter- és fegyverfejlesztés a pozitívabb oldala, az eltérő szintű ellenfelek pedig a játék lendületét megakasztó, kellően idegesítő negatív pólusa. Amíg velünk azonos szintűekbe botlunk, az akció nagyjából a megszokott pörgős módon zajlik, ám amint jönnek a nálunk jóval táposabb rosszfiúk, mosolyunk lassan lehervad. Előrehaladásunkat az sem segíti, hogy a Náci hadiipar remekeit hajlamos csak úgy mögénk pakolni a játék, arról nem is beszélve, hogy a bejárható területeket többször is meglátogatjuk majd, és természetesen az összes korábban legyőzött ellenfél, teljes létszámban a helyén vár majd, gyanútlanul, teljes amnéziában. A félépítés ezúttal csak félig lineáris, a pályákat nagyobb nyílt, akár arénáknak is nevezhető területekre osztották, melyeken az elsődleges küldetésszál mellett olyan fantáziadós mellékfeladatokat is teljesíthetünk, mint a „robbantsd fel ezt az autót itt, vagy a „nyírd ki ezt a tisztet ott”. Ezek a jól megszokott sablonmissziók, ám teljesítésük mégis ajánlott, ha eredményesen szeretnénk harcba szállni a sok szinttel erősebb ellenfelek ellen. A lopakodós mechanika továbbra is jelen van, ám a pályák felépítése nem sok teret hagy ennek, így előbb-utóbb észrevesznek bennünket, és elszabadul a pokol. Ha már unjuk a golyónyelő ellenfelek miatti állóharcot, sok esetben inkább átszaladunk egyes területeken, mintsem megkockáztassuk, hogy végleg padlót fogjuk. A fejlődésünket némiképp segíti, hogy a küldetések tetszőleges sorrendben teljesíthetők, így ha már tudjuk, hogy hol vár, a minket két másodperc alatt leterítő, sebezhetetlen halálosztag, előbb végigmehetünk a fejlettségünkhöz jobban passzoló szakaszokon, hogy valamivel táposabban már kiegyensúlyozottabb összecsapásokban vehessünk részt. Az instant fejlövés tehát a múlté, ám a késsel és baltával csapkodás, illetve hajigálás valamiért rendkívül hatékony, volt hogy lőszerpazarlás helyett egyszerűen lecsaptam mindenkit akit értem, aztán összegyűjtöttem az elhullott muníciót. A város pontjait egy föld alatti alagútrendszer köti össze, melynek központja a helyi ellenállók bázisa lesz. Ide rendszeresen visszatérünk majd, hogy küldetéseket adjunk le, vegyünk fel, de némi lőszert is magunkhoz vehetünk majd.

Most hogy lezúztam három ház méretű szuperkatonát, két tisztet, egy robotkutyát, és még egy tucat fegyverest, ezt a kis bombát még ide teszem, mert csak.


A játék tehát két fős részvételre épül, így ez bizonyosan nagyszerűen működik. Egészen jól is működne, ha a játékdizájn megalkotásakor valakinek nem támad az az ötlete, hogy a küldetések közben ne legyenek mentési pontok, halál esetén inkább kezdjünk elölről teljes pályákat, hiszen azt szeretik az emberek. Amennyiben szeretnénk elkerülni az akár 15-20 perces szakaszok sokadik megismétlését, oda kell figyelnünk egymásra, és a közös életünkre. Amennyiben egyikünk a földre kerül, társunk talpra húzhatja, de ha nem érünk oda időben, esetleg mindketten elhalálozunk, a maximum három darab begyűjthető, közös életpont elhasználásával kerülhetjük el az idegbajt. Másik játékos nélkül is próbálkozhaunk, ám készüljünk fel rá, hogy a mesterséges intelligencia nem lesz a helyzet magaslatán, teljesen egy személyre optimalizált opció pedig nincs. Míg ellenlábasaink többnyire egész jól elboldogulnak, agresszívek és igyekeznek a hátunkba kerülni, addig gép által vezérelt partnerünk, mintha enyhe szélütéssel küzdene. Az még hagyján, hogy adott esetben képtelen pár méterről megtalálni minket és felszedni, egy bug-nak köszönhetően nem volt ritka, hogy egyszerűen lefagyott, így teljesen magunkra maradtunk. Egy-egy harcot még akár túl is élünk nélküle, hiszen amúgy is inkább a figyelem elterelésére jó, ám többnyire lelöveti magát, ráadásul a Negyedik Birodalom tudós elméi, valamiért mindent, egyfajta tandem szellemiségben alkottak meg, így a fontosabb kapcsolók és karok aktiválásához, illetve egyes kapuk felnyitásához és megtartásához, két ember összehangolt munkája szükséges.

Fő a változatosság.


Hogyan vehetjük fel a harcot a végtelenül özönlő támadók ellen? A fegyverek tulajdonképpen megegyeznek az előző részekből megismert típusokkal, a hagyományos stukkerek és az űrtechnológiás kütyük is visszatérnek, ám kaptak némi optikai tuningot, így passzoljanak az aktuális korszakhoz, ez pedig jó pont. A fejlődési rendszer fegyvereink és képességeink bővítését egyaránt kínálja. Előbbihez a pályán elszórt, és a halottaktól begyűjtött ezüst érméket használhatjuk, ezekből a bőség viszont olyan nagy, hogy az meghazudtolni látszik a Nácik műkincsfosztogató hírét. Még szerencse, hogy ez egy alternatív univerzum. A megszokott tűzsebességet, tárkapacitást, stabilitást és a többit javító extrákat kínáló javítások szükségesek, de nem túl izgalmasak, a leghasznosabb fejlesztés pedig természetesen a játék teljesítésekor kerül feloldásra. A megnyitható képességek mindkét karakter esetén megegyeznek, induláskor viszont választhatunk, hogy lopakodós, vagy inkább támadó stílusban kezdenénk a játékot. Lesz itt korlátozott ideig tartó láthatatlanság, megnövelt állóképesség, a leghasznosabbnak azonban a Boost képességet találtam. Ha lecsökken az életünk vagy pajzsunk, akkor egy formális biztatással mindkettőnkét feltölthetjük, ezzel kritikus pillanatokban nem kell kereszttűzben rohangászni, életcsomagokat kutatva. 
Nehézségi szintből összesen hat van, ráadásul ha ketten játszunk, akkor is egyénre szabhatjuk a kihívást. Ez kissé furán hangzik, de igazából az után, hogy adott esetben egyetlen találattól kifekszünk, végül is miért ne. Ha partnerünknek még új az FPS-ek világa, talán jobb is, ha nem fél, inkább csak öt percenként szaladunk a segítségére, ha pedig mi vagyunk bajban, nagyobb eséllyel jut el hozzánk egy darabban.

Egészséges fiatalság.


Mit kínál tehát a Youngblood a korábbiakhoz képest? A történet leginkább a futottak még kategória, amit egyedül az előzőleg is használt id Tech 6 motor és a dizájnerek töltenek fel némi élettel. Ez persze csak részben igaz, hiszen míg a környezet, az épületek és az utcák egytől egyig részletgazdagok és autentikusnak hatnak, NPC-k, mellékszereplők szinte sehol sem láthatók. Az ellenállás tagjaival pedig majdhogynem csak a katakombák mélyén találkozunk, akik legjobb esetben is ránk sózzák az elvégzendő feladatokat. Nem csoda, hogy az ellenállás képtelen javulást hozni a Párizsiak életébe, hiszen a föld alatt bújkálva nehéz csatákat vívni az ellenséggel. A 2009-es, mérsékelt sikerű Wolfensteinben szintén részt vehettünk a város felszabadításában, és ott legalább folytak az utcai harcok, nem csak a bázison fetrengés. Kicsit az is fura, hogy az utcák és az épületek teljesen kietlenek, mintha a fejlesztőkben fel se merült volna, hogy az épületekben rettegő helyieket, vagy az utcán feszengő, esetleg öntudatosan lázadó civileket szórjanak el. A szürreális posztapokaliptikus hangulatot csak fokozzák, a rádiókból megszólaló propagandaszövegek, amik a Francia nyelv elhagyására és egyéb modern szabadságjogok megtagadására kötelezik a lakosságot. A két hiteltelen és idegesítő főszereplő mellett nem sok babér jut a mellékalakoknak sem, a tudós szerepét betöltő tinilány már önmagában hiteltelen, hiszen nem sok időt szánnak a miértekre, a későbbiekben pedig többnyire csak a szemüvegét igazgatja, de azt jelentőségteljesen. Apropó, a játék elején kapunk két power armor-t, amit ő maga készített, ám ez még úgy is felvet néhány kérdést, hogy a 80-as évekre kis túlzással mindenki ezekben a misztikus eredetű páncélzatokban rohangászik.

Menj ide, robbantsd fel, számold fel, szabadítsd ki, hozd vissza. Mi addig iszunk egy kávét, ugyanis itt a barlangban még azt is termesztünk!


Hogy milyen lett a Yongblood?

Általában a hátuk a leggyengébb pont.


A vizualitás tulajdonképpen semmit nem változott, ami eddig szép volt az most is szép, a környezet hangulatos, az ellenfelek kellően keménynek néznek ki, ám egy idő után nem túl változatos a felhozatal, pláne, hogy nem egy területet kell majd újra-és újra bejárnunk, ahol újdonságot maximum néhány új útvonal, vagy átjáró megnyitása nyújt majd. A közös játék nagyon sok játékot élvezhetővé tesz, ám a játékos ellen dolgozó mentési rendszer, a repetitív és egysíkú játékmenet csak azért nem fullad ki idő előtt, mert a játék nem teljes értékű cím. Ahogy azt az árazás is jelzi. Ha nagyon akarjuk a fő történeti szálat néhány óra alatt teljesíthetjük, ám a kiegyensúlyozottsághoz szükségünk lesz, a mellékküldetések által megvásárolható fejlesztésekre. Kapunk persze eltérő mintázatú fegyverskineket, különféle színezést páncélruháinkra, és talán nem lepődünk meg, hogy ezeket valódi valutáért cserébe is megvásárolhatjuk. Szerencsére fejlődést segítő, vagy valódi előnyt nyújtó extrákat nem vehetünk, ami főleg az alapcsomaggal játszó társunkkal szemben lenne igazságtalan. A játék elég vegyes kritikákat kap, valakinek elegendők az arénaharcok, a dupla ugrással és becsúszva lövöldözéssel, ám sokan elégedetlenek a változásokkal és remélik, hogy a következő epizód olyan irányt képvisel majd, ami a játékot és a játékosokat is egy fokkal komolyabban veszi. Kiemelném, hogy rendkívül pozitív üzleti modellt találtak ki a játékhoz, így minimális felárért cserébe vásárolhatjuk meg a Deluxe Editiont, amihez jár egy bizonyos „Buddy Pass”. Ezzel csatlakozhat hozzánk bármelyik ismerősónk, anélkül hogy neki is meg kéne vásárolnia a játékot. Reméljük ezt a húzást még viszont látjuk a jövőben. Az öreg B.J.-t pedig vissza várjuk.

K.D. - PCX

Középkategóriás, mégis prémium? - Ryzen 7 2700/GTX1660Ti számítógép teszt
Középkategóriás, mégis prémium? Egy számítógép összeállítása előtt meg kell hoznunk néhány kényes döntést, hiszen az adott anyagi keretből, ízléséhez mérten mindenki máshogy gazdálkodna. A most bemutatott rendelés tárgya, egy jól kiegyensúlyozott darab, hiszen a vásárló hajlandó volt lemondani némi grafikai teljesítményről, az alkatrészek minőségénél azonban magasra tette a lécet. A 400 000 Ft körüli összeállításba, egy második generációs Ryzen processzor, és egy Turing architektúrával felfrissített GTX videokártya került, továbbá látványos szerephez jutott az ASUS, és a játékosokat megcélzó TUF GAMING széria is.  ASUS TUF Gaming GT501 Kezdésnek mindjárt itt a gépház, ami egy kifejezetten impozáns, és egyedi megoldásokkal felvértezett darab, méghozzá az ASUS műhelyéből. A gyártó közismert a játékosoknak szánt termékeiről, ám eddig ha házat kerestünk, nem feltétlenül rájuk gondoltunk. Első pillantásra az összhatás ismerősnek hat, aztán gyanakodni kezdünk, hogy az ASUS-nál kedvelik a Cooler Master házak formavilágát, és talán kölcsön is vettek néhány ötletet. Aztán mikor felfedezzük, hogy egyes Cooler Master termékek szintén TUF GAMING néven kaphatók, bizonyságot nyerünk a két cég együttműködéséről. A GT501 a felső kategória megalkuvástól mentes szörnyetege. 251 x 545 x 552mm-es méreteivel, és több mint tíz kilós súlyával tehát nem éppen a kompakt PC-re vágyók barátja, sokkal inkább azoké, akik tágas belső teret és kiváló szellőzést keresnek rendszerük szá
Vegyes házasság - Ryzen 7 2700X/RTX2060 SUPER számítógép
Mondhatnánk, hogy a Zen architektúra debütálása óta a vásárlók szép lassan megbarátkoztak az AMD új termékeivel, ám igazság szerint erre nem igazán volt szükség. A Ryzen 2000 és 3000 processzoraik felbukkanásuk óta töretlenül népszerűek, és egyre gyakoribbak a vegyes konfigurációk is, amikor a jó át-teljesítmény arányú AMD CPU mellé NVIDIA videokártya kerül. Aktuális összeállításunk is egy vegyes házasság, a 8 magos AMD mellé ugyanis egy RTX2060 SUPER-t szemelt ki a vásárló. Cooler Master MCB-NR600-KG5N-S00 NR600 Ez a kellemes megjelenésű és megfizethető midi torony, idén hagyta el a Cooler Master műhelyét. Az NR sorozat, az időtlenül népszerű minimalista dizájnt hordozza, miközben igazodik a folyamatosan változó felhasználói elvárásokhoz, ugyanakkor megtartja a legfontosabb jellemzőt, a megfelelő szellőzést. A tízezres belépő mezőny helyett a húszezres kategóriában találjuk, ám ezzel a kis ugrással érezhető a jobb anyaghasználat. A fém elemek mindegyike acél, az oldallap edzett üveg, és a műanyag elemek sem az igénytelen sorjás darabok, az összhatás így az igényes vásárlók számára, a megbízhatóság érzetét kelti. Az üveglapon át láthatjuk a gyakran alkalmazott takaróelemet, amely az alulra szerelhető tápegységnek és a merevlemezeknek külön kamrát alakít ki, így a tobzódó kábelek nem zavarják majd sem a szemünket, sem a szellőzést. A 478 x 209 x 473 mm-es dimenziókkal rendelkező ház ATX szabványig bezárólag fogad alaplapot, tárhelyből pedig maximum négy 3.5”, illet
Gyilkos páros - i7-9700K/RTX 2070 SUPER számítógép teszt
Hogy egy kicsit ellensúlyozzuk az utóbbi hetek AMD-s uralmát, ismét egy egy Intel/Nvidia párosítást mutatunk be. A vásárló játékra szánt összeállítása nem a végleteket célozza, de azért a belépőszinttől is elég messze van, hiszen a félmilliós határt rendesen átlépte. Legutóbbi tesztünk után visszalépünk egyet-egyet, így az Intel részéről egy i7-9700K hozza a nyolc magos szörny szerepét, a videokárta pedig ismét egy felső kategóriás NVIDIA, méghozzá egy RTX 2070 SUPER. ZALMAN Z11 NEO A Zalman hosszú ideje van a piacon, és leginkább processzorhűtőivel szerzett nevet magának, ám az elmúlt években bőségesen szállított más kiegészítőket is, melyekből gépházaikkal találkozhatunk a leggyakrabban. A márka megítélése elég vegyes, bár tagadhatatlanul népszerűnek számítanak, a megfizethető megoldást keresők körében. A Z11 Neo egy igazán érdekes darabja a gyártó kínálatának, ugyanis kevésbé jellemzik az olcsóbb modellekre jellemző negatívumok, és néhány egészen kellemes tulajdonsággal is bír. Az összeszerelési minőség például korrekt, és az anyaghasználat sem rossz, bár a prémiumtól azért még elég messze járunk. A futurisztikus, kissé bumfordi dizájn egy egészen tágas és jól alakítható belső teret takar, ráadásul a hűtési képességei sem rosszak, melyeket három előre szerelt 120mm-es ventilátor is támogat. Hátul egy, az előlap mögött két 120mm-es, felül két 120 vagy 140mm-es ventilátor fér el, a gyártó pedig mindhárom helyre szerelt egy-egy 120mm-es LED-es változatot. A maximalisták a
PCX 2006-2019.
Kapcsolat: pcx@pcx.hu
Az oldal tetejére 0 Kedvenceim 0 Összehasonlítás Belépés 0 A kosár üres