Az agyba ültetett eszközzel elérhetõ, hogy kéz vagy beszéd nélkül is szabadon kommunikálhassunk

Bár a legmerészebb technológiai fejlesztésekrõl szóló híradások rendszeresen Elon Musk körül forgolódnak, nem õ és cégei az egyetlenek, akik a világ különbözõ problémáira a technológiában látják a megoldást, esetleg olyan válaszokkal állnak elõ, amiket valójában még meg sem elõztek a hozzájuk tartozó kérdések. Egy frissen közzétett tanulmány szerint ugyanis egy Stanford kutatói áttörésnek is nevezhetõ eredményt produkáltak, egy agyba ültetett chip segítségével, mely ezúttal nem a gyakran emlegetett Neuralink.

Márpedig, ha valami jelenleg aggasztja és egyben lázban is tartja az emberiséget, az a Neuralink projekt, melynek legkönnyebben megjegyezhetõ tulajdonsága, hogy a használatához muszáj lesz az agyunkba építeni. Az úgynevezett digitális agyi interfész lényegében azért felelne, hogy az emberi agy közvetlen kapcsolatot hozhasson létre a számítógépekkel, mely egy oda-vissza ható, és mellesleg szupergyors kommunikációt tenne lehetõvé a két oldal között. A finoman szólva is merész terv azonban már bõven meghaladta az ötlet szintjét, hiszen túl van több sikeres állatkísérleten, és lényegében csak arra vár, hogy végre emberi alanyok is kipróbálhassák, vajon õk is tudnak-e pongot játszani, pusztán az elméjük segítségével. Természetesen bármennyire is megosztó koncepcióról van szó, az egyértelmû orvosi hasznát nehéz lenne félretenni, hiszen a beteg emberek életminõségének javításában rejlõ lehetõségeknek, szó szerint a fantáziánk szab határt. Úgy tûnik, hogy eközben a kaliforniai Stanford Egyetem kutatói oldalról elõztek, ugyanis hasonló eszközüket már évekkel ezelõtt egy fizikailag sérült ember agyába ültették, a kísérletük eredményét pedig nem túlzás sikerként elkönyvelni.

Az említett eszköz talán nem kapott annyira hangzatos fantázianevet, mint a Neuralink, de a Brain-computer interface (BCI), tehát agy-számítógép interfész helyett használt T5 sem hangzik rosszul. Egy olyan négyszer négy milliméteres szenzorról van szó, mely egészen apró elektródákból áll, a tesztek célja pedig nem volt más, minthogy elõsegítse a mozgás-, illetve beszédképtelen betegek számára, hogy gépelt szöveg által kommunikálhassanak. A beültetést vállaló férfi még 2007-ben szenvedett súlyos gerincvelõ-traumát, melynek következtében nyaktól lefelé teljesen megbénult. A Stanford kutatói kilenc évvel késõbb érkeztek, és felajánlották, hogy pusztán az idegi aktivitás, vagyis a kézírás szándékból megszületõ céltudatos gondolatok lefordításával, képesek lesznek azokat gépelt szöveggé alakítani. Az illetõ feladata mindössze az volt, hogy képzelje el, hogy tollat ragad és írni kezd, a többit a T5 és a számítógép végzi el. A fordítást végzõ brain-to-text (agyból szövegbe) algoritmus pedig minden egyes betût le tudott olvasni, sõt! Percenként 90 karakter legépelését tette lehetõvé – még online kapcsolaton keresztül is – kimagasló, 94%-ot meghaladó hatékonysággal, némi szövegjavítás (autocorrect) közremûködésével.

Ez a karakterszám 18 szónak felel meg, ami alig marad el az átlag okosmobil-tulajdonosok gépelési képességeitõl, mely 23 szó percenként. A stanfordi kutatócsoport azt használta ki, hogy a fizikai sérülés után az idegi aktivitás nem szûnik meg, csak az agyból érkezõ üzenet a végtagokhoz, izmokhoz vezetõ csatorna sérülése miatt nem érhetnek célba. A munkában résztvevõ agykutatók és szakemberek jogosan lehetnek büszkék teljesítményükre, mely véleményük szerint milliók számára adhat vissza olyan képességeket, melyekre néhány évvel ezelõtt még reális remény sem volt. Az évek óta zajló fejlesztések pedig nem állnak meg, egyre kifinomultabb szoftvereket és érzékelõket hoznak létre, hogy a betegek minél többet nyerhessenek vissza elvesztett lehetõségeikbõl. Felmerültek például olyan kérdések, hogy mi van azokkal, akik nem a latin ABC-re gondolnak, amikor írni szeretnének, esetleg nyelvük olyan, hasonló, de eltérõ betûkészletre épül, ami megtévesztheti az algoritmust.

Természetesen a sikerek mellett nem marad el a kritika és az aggodalom sem, de a legtöbb releváns tudományos vélemény szerint, egyszerûen csak idõre van szükség, míg a technológia eléri azt a fejlettségi szintet, hogy széles körben is biztonsággal alkalmazható legyen. Jelenleg ez az egyetlen személyen elvégzett, rövid kísérlet ad okot a bizakodásra, ami nagy ugrás, de még tudományos szempontból is kevés ahhoz, hogy igazolja a biztonsági és anyagi kockázatokat.