Jó látni, hogy az ünnepeket megelõzõ hónapokban találkozhatunk még pozitív meglepetésekkel. Mikor a 2018-as Game Awards rendezvényen bejelentették, sokan felkapták a fejüket, hiszen az eredeti Fallout két kulcsfigurája, és a népszerû Fallout: New Vegas-ért felelõs Obsidian Entertainment közös projektjérõl volt szó. A várakozást csak fokozta, a novemberben megjelent Fallout 76, mely egyszerre gyalázta meg a szériát, és taszította még lejjebb, a fejlesztésért felelõs Bethesda zuhanófélben lévõ tekintélyét. Az új akció-RPG munkálatai már 2016-ban megkezdõdtek, mi viszont a hivatalos bejelentés után alig egy évvel, már le is csaphattunk a játékra.

Mintha csak fricskának szánták volna, amivel odaszúrhatnak kicsit, a Fallout szériát pénzcsapnak használó Bethesdának. Errõl persze aligha lehetett szó, hiszen a bejelentéskor még nem gondolhattuk, hogy a Fallout 76-tal mekkora mélységekbe ereszkednek alá. Üdítõ volt látni, hogy az ezredik, poszt-apokaliptikus sivatag, és egy lepusztult, fakó föld ígérete helyett, egy egész naprendszer vár majd ránk, új lehetõségekkel, színpompás, élettel teli helyszínekkel. Bár ez csak részben teljesült, az Obsidian mégsem okoz csalódást, és valami olyat nyújt, ami manapság elkeserítõ módon ritka: egy ordas hibáktól mentes, jól összerakott játékot.

A The Outer Worlds tehát egy FPS nézetben játszható akció-RPG, a hangsúlyt pedig ezúttal az utóbbi félre helyezték. A receptet ismerjük, és ha szeretjük, itt igazán elégedettek leszünk a végeredménnyel. A hangvételt, a humor és a dráma kettõssége jellemzi, az írók pedig gondoskodnak róla, hogy a pihent párbeszédek, az abszurdba hajló helyzetek és a lökött karakterek mellett, néha fajsúlyos döntésekkel is szembe kerüljünk. A történet szerint, a földet ezúttal nem sújtotta atomháború, így az eget nem takarta el elõlünk sem gombafelhõk sokasága, sem nukleáris por, vagy mágneses vihar. Az emberiség kirajzott hát, hogy új naprendszereket hódítson meg. Ezzel egyszerre ugorták át az unalomig ismételt világvége felállást, a zombik és mutánsok tömegeit, de még a rejtélyes és fenyegetõ idegen fajt is a fiókban hagyták. Ehelyett egy szintén aktuális témát, a nagyvállalatok uralmát helyezte középpontba, ami a cyberpunk-retro miatt újra népszerû tematika. Azonban a testmódosított panellakók helyett, a gigacégek irányítása alatt dolgozó, sokszor teljesen fanatizált közösségeket látunk, ahol az embereknek még a saját életük felett sem rendelkezhetnek szabadon. Itt jövünk mi a képbe, egy galaxis szélére sodródott, kolonizációs hajó túlélõjeként. A 70 éves hibernációból, egy szórakozott tudós ébreszt minket, hogy percek alatt a számunkra ismeretlen világban találjuk magunkat.

A landolás egybõl irányba állít minket a hangvételt illetõen, majd belekezd a játékmechanika ismertetésébe. Természetesen mindezek elõtt a karakteralkotással bíbelõdhetünk, ám külsõ megjelenésünknek nem sok szerepe lesz, hiszen 99%-ban belsõ nézetbõl látjuk az eseményeket, környezetünk reakcióit pedig a döntéseink, és választott képességeink határozzák meg. Amit itt látunk, mind–mind ismerõs lehet a Fallout, vagy akár az Elder Scrolls játékokból. Lövöldözés mellett gyúrhatunk közelharcra, utóbbihoz pedig jól passzol a lopakodás, ugyanakkor számítsunk rá, hogy egy ellenfél likvidálása után hamar vége szakadhat a bujkálásnak. Erõsíthetjük karakterünk verbális képességeit és karizmáját, így akár elbájolni, akár meggyõzni, akár megfélemlíteni szeretnénk beszédpartnerünket, szituációtól függõen választhatunk majd a lehetõségek közül. A zárak feltörése nem jár idegesítõ kattintgatással, ám jópofa minijátékot sem kapunk, a számítógépes terminálok elzárt részeihez viszont hozzásegít a kellõen fejlett „Hack” képesség. Újdonságot igazából nem találunk, viszont minden egyes fejleszthetõ pont alá három képesség tartozik, melyeket egy bizonyos szint fölött külön válnak, és egyenként kell majd elosztani köztük a pontokat. Minden szintlépés után 10 skillpontból gazdálkodhatunk, és ha ügyesek vagyunk, sosem leszünk híján az adott helyzetben hasznos attribútumoknak.

Szabadúszó tevékenységünkhöz útitársakat is választhatunk, de elõbb rátérnék a játék egyik sajnálatos negatívumára. Egybefüggõ, szabadon bejárható terület helyett, a játékteret több kisebb bejárható térképre szabdalták, melyek a galaxis bolygóit, esetleg egy ûrállomást vagy aszteroidát reprezentálnak. A pályákat egy fix pont köti össze, jelen esetben Unreliable, vagyis „megbízhatatlan” nevû hajónk, melynek segítségével válogathatunk az aktuális helyszínek között. Ezt szokás ma úgy nevezni, hogy „hub world”. Ezzel nincs is semmi gond, ám az a helyzet, hogy bármely helyszínre is látogatunk el, észre fogjuk venni, hogy ez a galaxis bizony kihaltabb, mint gondolnánk. A városokban csak azzal a néhány személlyel beszélhetünk, akik árulnak valamit, vagy a küldetések miatt fontosak, és ha felfedezni indulunk, egy-két mellékküldetést leszámítva kevés meglepetéssel találkozunk. Az életünkre törõ martalócok, robotok, és az elvadult állatvilágot képviselõ szörnyecskék kivételével, nem sok minden vár ránk odakint. A bolygók és települések különböznek ugyan egymástól, de önmagukban nem igazán hatalmasak, csak kevés épületbe mehetünk be, és azok többsége sem szolgál sok változatossággal. Néhány ellenfél, kifosztható ládák, számítógépes terminálok, elolvasható bejegyzések. Az NPC-k nem hagyják el fix heyüket, és a városon belül sem sokan kóricálnak el megszokott helyüktõl, így aligha számíthatunk arra, hogy a játék késõbbi szakaszában felbukkan egy ismerõs alak valami meglepõ helyzetben, ami rácáfolna a statikusság érzetére. A fontosabb pontok és helyszínek látványosak és stílusosak, a bolygók felszíne és az égbolt is bámészkodásra késztet, de a játék azért nem dobta le magáról gyorsan az élõ, lélegzõ világ illúzióját, mert nem tudta megteremteni azt. Jó lett volna néhány váratlan esemény, néhány változatosabb, felfedezésre váró terület, ami tovább tágítja az amúgy hangulatos világot.

Hogy ezt a magányt enyhítsük, legénységet toborozhatunk, bár igazából csak dönthetünk, hogy elfogadjuk, vagy elutasítjuk a jelentkezõket. A mellénk szegõdõ figuráknak mind megvan a maga háttere, és kisebb küldetések is tartoznak hozzájuk, melyek hozzájárulnak a világában fennálló helyzet megismeréséhez, és megértéséhez. Az egyedi karakterek persze nem csak megjegyzéseikkel járulnak hozzá a kalandhoz. Hozzánk hasonlóan, kezükbe fegyvert, testükre páncélt aggathatunk, ráadásul mindenkihez tartozik egy egyedi támadás is, igaz, az a speciális támadásra fókuszáló kamera sokadjára nem túl izgalmas. Eltérõ készségekkel bírnak, amiket a küldetések során hasznosíthatunk. A hacker valószínûleg nem tud majd segíteni egy gyárépület gépeinek megjavításában, viszont néha a nem megfelelõen megválasztott partner, kifejezetten vicces helyzeteket teremthet. Egy alkalommal, egy biztonsági robot hivatalos azonosítónkat kérte, melynek hiányában kilátásba helyezte likvidálásunkat. A kétfõs kísérõcsapat egyik tagja éppen az utcakölyök Felix volt, aki egy kisgyerek meggyõzõerejével próbált nagyot mondani a mesterséges teremõrnek. Miután a bot analizálta a hallottakat, a srác nyelvezetét egyszerûnek, a fenyegetést pedig jelentéktelennek minõsítette, és onnantól nem vett rólunk tudomást.

A játék legfõbb erényei az igényesen megírt szövegek, a bõséges párbeszédes lehetõségek, illetve az eseményekre, a világra gyakorolt hatásunk. Szinte mindenki, akivel szóba elegyedhetünk, egyedi karakter, sajátos modorral és személyiséggel, a humor és dráma kettõssége itt minden pillanatban megmutatkozik majd. A legtöbb NPC szolgál valamivel, ami nevetésre vagy mosolygásra ingerli a játékost, és több olyan küldetés vár ránk, ahol kifejezetten nehéz lesz meghozni a döntést. Ezek a helyzetek kulcsfontosságúak lesznek a történet alakulásában, és jó volt látni, hogy a választásaink nem csak alibi opciók, melyek valójában sehova sem vezetnek. A galaxis fölött az érinthetetlen vállalatok uralkodnak, mi viszont szinte minden bolygón találkozunk helyi vezetõkkel, akik valamelyik erõhöz, esetleg kizárólag saját magukhoz lojálisak. Választhatunk oldalt lázadásokban, de akár mindenkivel szembe fordulhatunk, kijátszhatjuk egymás ellen az érdekelt feleket, vagy csak simán addig lövünk, amíg tényleg üressé nem válik az egész bolygó. Ami a lövöldözést illeti, ez is a jól ismert formulát követi, korrektül mûködik, de akkora hangsúlyt nem kapott, hogy kiemelkedjen a hasonló címek sorából, esetleg el is térjen a zsánertõl.

Megvannak a szokásos fegyverek, némelyike hagyományos lõszerrel, mások energiával mûködnek, illetve találkozunk majd néhány ritka vagy egyedi példánnyal is. Érdekes, hogy bár minden típusból létezik 2-3 féle, de az adott változatból akármennyit begyûjthetünk, azonos tulajdonságokkal bírnak majd, így ha már van belõle, lezúzhatjuk a javításhoz hasznos alkatrészekért, vagy eladhatjuk kreditekért. Ha kitartanánk egy ágyú mellett, és szeretnénk megtartani, fejleszthetünk rajta, így a munkaállomásokon felszerelhetjük a beszerzett modokat, és a sebzést is növelhetjük. A „célozz és lõjj” mechanikát azért itt is feldobják valamivel, méghozzá egyfajta „Bullet time” megoldást kapunk, amit a játék elején a hosszúra nyúlt hibernáció mellékhatásaként könyvelnek el. A Falloutokhoz hasonló VAC célzórendszer helyi megfelelõje, pár másodpercre belassítja az idõt, így eltalálhatjuk a célpont gyenge pontját, és kritikus sebzést is könnyebbem vihetünk be.

Amirõl még alig esett szó, az a vizualitás. Az Obsidian az Unreal Engine 4-es verzióját választotta, és meglepõen korrekt munkát végzett, ami elsõsorban a dizájnban mutatkozik meg. A környezet színekben gazdag, de az olcsó giccset kerüli, hacsak az adott helyszín nem indokolja a túlzó külsõségeket. A bolygók felszínén sétálva szinte elszédülünk ha az égre tekintünk, a szomszédos planéták szokatlan közelsége, megunhatatlanul lenyûgözõ élmény. A stílushoz jóformán hozzánõtt az Art déco-ból merítkezõ, retro-futurisztikus dizájn, kár, hogy ezzel maga a játék, nem foglalkozik, így nem ismerjük meg az épületek, vagy az öltözködés mögött megbúvó kulturális pontokat, változásokat. Arról nem is beszélve, hogy a munkának mindent és mindenkit alárendelõ gigavállalatok, ugyan minek törõdnek olyasmivel, mint a stílus. A játék alapvetõen szépen fut, a területekre tagolt világ pedig valószínûleg a motor miatt indokolt, hiszen az Unreal nem arról híres, hogy gond nélkül kezeli a sandbox felépítésû nagy világokat. Ez azzal jár, hogy néha a nagyobb helyszíneket rejtõ ajtókon belépve, töltõképernyõ fogad majd, ám ha SSD-rõl játszunk, nem fogunk sokáig malmozni, így ez talán megbocsátható.

Betölti az ûrt?

Az élmény kissé felemás, mivel a maga mûfajában a The Outer Worlds valójában nem nyújt semmi különlegeset, vagy újat, végül mégis pozitív élményt hagy maga után. Hogy ezt miként teszi? A nagy stúdióktól megszoktuk, hogy pár évente piacra dobják ugyan azt a formulát, méghozzá teljes áron, és gyakran ugyanazt a játékot kapjuk, minimális változtatásokkal. A kiadók nem vállalnak kockázatot a tartalommal, viszont annál többet, a rendre félkész állapotban megjelenõ produktumokkal. Az Obsidian ezzel szemben élt a luxusszámba menõ lehetõséggel, és megoldotta, hogy játéka ne szoruljon utólagos foltozgatásra, mellyel a hitvány optimalizációt, vagy azt a temérdek bugot orvosolja, melyeknek nagy része végül sosem kerül javításra. Nem találkozunk majd a játékmenetet ellehetetlenítõ hibákkal, a karakterek nem produkálnak majd fura mozdulatokat, és sem õk, sem a tereptárgyak nem lógnak majd át egymáson. A látvány hangulatos, talán nem világklasszis, viszont a karaktereket és az animációjukat is szépen kidolgozták, így a rengeteg párbeszéd alatt, hiteles figurákat láthatunk. Igen, 2019-ben ez olyan erény, ami elvezet minket a „bezzeg régen” kezdetû frázishoz. A költségek, a határidõk és az elvárások egyre magasabbak, így ritkaságnak számít egy olyan játék, ami egyszerûen csak mûködik, és szórakoztat. A The Outer Worlds még többet is nyújt ennél. Egy igényesen kidolgozott, szórakoztató sci-fi szerepjátékot, valódi következményekkel járó döntésekkel, nagyszerûen megírt szövegekkel, hangulatos helyszínekkel. Csak azt reméljük, hogy legközelebb kicsit több életet vár ránk a földön kívül.